Vizet a városba I. – a városi kisvízfolyások és a Rákos-patak rehabilitációja
A 2022-es és 2024-es aszály után a gazdák nyomására a szakágazatok és a minisztérium előállt a „Vizet a tájba” programmal, ami retorikailag hangzatos és üdítően is hat a 2025-ös aszályra ráfordulva. Reméljük a gépezet idővel gyorsabb fokozatra tud majd állni, különben hangzatos címek ide vagy oda, a termoglobális apokalipszis idővel eljön értünk. Ezzel párhuzamosan persze jellemző, hogy az ország legmagasabb GDP-jét termelő régiókra, Budapestre és a városokra ismét nem figyel a politika. Van pénzük, ha melegük van, szereljenek be klíma berendezést. Csakhogy ami a betonfal egyik oldalán kellemes skandináv levegőket okoz, az a másik oldalon csak fokozza az elviselhetetlen hőségeket. Egy kifejlett városi fa 10 db klímaberendezés hatásfokával azonos, és mindezt hő kibocsájtása nélkül, energia elnyelésével végzi. Többek között ezek az úgynevezett kulcs élőlények is azonban igen sanyarú sorsot kaptak tőlünk, városlakóktól. Európában egyre másra jelennek meg az úgynevezett „Szivacsváros” koncepciót elősegítő beavatkozások, amelyekre irigykedve tekint a magyar városi lakosság, és teszi fel a kérdést, hogy mi lenne ha...?
A szivacsváros koncepció lényege, hogy elsősorban természet alapú megoldásokkal javítsa a városi vízvisszatartást, helyben tartsa a lehullott csapadékvizet, lassítsa azok lefolyási idejét. Ezzel párhuzamosan növelje a párologtatást, és csökkentse az átlaghőmérsékletet így növelje a klímaadaptációs képességet.
Ez egy nagyon összetett feladat ami a mai városkialakítási szemlélet jelentős felülvizsgálatát és átalakítását igényli. Ilyen beavatkozás például az egyre gyakrabban hangoztatott stockholm faültetési rendszer, a vízáteresztő burkolatok, a biodiverz évelőágyak, a városi rétek és méhlegelők kialakítása, esőkertek, záportározók, zöldtetők létrehozása és a városi vízfolyások rehabilitációja, revitalizációja is.
A budapesti patakok nem mindig így néztek ki. Az emberiség előtt lassan folyó, a lápos mocsaras völgytalpon kanyargó, sűrűn benőtt kis patakok voltak, amelyek szerves kapcsolatban voltak a Dunával. Az ember a történelem során elkezdte alakítani a patakokat. A Rákos-patak menti erdőket például fokozatosan kivágták, állataikat itatták és legeltették a partján, a vízére malmokat építettek. A 19. század közepén megpróbálkoztak a terület szántóföldi hasznosításával, azonban annak már túl „vizes” volt. Felmerült az igény a terület lecsapolására, ezt a patak további szabályozásával és mélyítésével érték el. A patak parton így megjelenő területek később a 20. század első felében beépültek lakó és ipari övezetekkel. Ebben az időszakban nagy mennyiségű tisztitatlan szennyvizet engedtek bele a patakba és több pusztító jeges árvíz is sulytotta a környéket. Ezek a problémák együttes hatása miatt döntött az akkori városvezetés a patak totális szabályozása mellett. A betonmeder kialakítása cementlapokkal a Rákos-patak esetében több szakaszban, 1925 és 1969 között valósult meg. Sajnos több patakunk jutott hasonló sorsra végül. Ma már a hanyatló ipar, a víztisztítás elterjedése és a klimatikus változások közepette látjuk mennyire nem felel meg a 21. század követelményeinek ez a fajta mederkialakítás.
 | A guest post by
|