A KGST egykori gyümölcsöskertjében jártam, ahol a helyben termett gyümölcs ma is helyben fogy. Úti beszámoló Trojan környékéről: arról, hol vannak a sharkatoleráns szilvafajták, amelyeket haza kellene hozni, miért nem lobbiznak a gyógynövénytermesztők az illóolajok növényvédelmi célú felhasználásáért, és mi az a bogár, amelyet ott vödörszámra gyűjtenek a csonthéjasok védelmében, nálunk viszont védett. Meg persze a rakijáról, amit nem előtte, nem utána iszunk, hanem hozzá.
Szeptemberben volt szerencsém az AdvisoryNetPEST projekt keretében, az AKI és az ITE jóvoltából Bulgáriába, Trojan térségébe utazni, ami Lovecs megyében található. Évekkel ezelőtt egyszer már jártam Bulgáriában, csipkebogyó-ügyekből kifolyólag, ugyanis – mint az közismert – Bulgária a világ egyik legjelentősebb rózsaolaj-, csipkebogyó- és rózsatermék-előállítója.
Akkor igen tekintélyes tempóban száguldottunk végig a Szófia–Plovdiv–Szliven–Szófia útvonalon, és nem sok mindent láttunk – már a mesés bolgár természeti tájon és a lesújtóan elszegényedett lakott területeken kívül. Ez akkor kifejezetten egy üzleti tanulmányút volt egy kisebb gazdálkodói csapattal, ami azt jelentette, hogy egy nagyon feszes menetrend mellett gyakorlatilag folyamatosan vagy autóban ültünk, vagy ültetvényen voltunk.
A második alkalommal viszont több lehetőség adódott egy kicsit magamba lélegezni a Balkánt. Ezúttal szintén abba a közép-bulgáriai régióba jutottam vissza, ahol először is voltam, de most jobbára a Szófia–Trojan tengelyen mozogtunk. Trojan Plovdiv fölött, a Közép-Balkán Nemzeti Park szomszédságában található. Ebben az esetben is az ökológiai növénytermesztés volt a fő szempont, csak most nem a csipkebogyóra, hanem Bulgária ökológiai gyümölcstermesztésére – ezen belül is az almára és a szilvára – összpontosítottunk.
Mielőtt azonban az agrár szempontból érdekes dolgokra fordulunk, nem lehet elmenni Bulgária szociokulturális öröksége mellett. Egyáltalán, mi jut az ember eszébe Bulgáriáról? Mivel nem szomszédos országról beszélünk, nem nagyon van vele kapcsolatunk. Valami ország ott bent, a nagy sötét Balkán közepén… Valószínűleg jó a zene, hiszen hát a szerbeknek is jó a zenéjük. Valószínűleg jó a kaja, hiszen hát a balkáni kaják tök jók. De a bolgárokkal leginkább az autópályákon eklebekléző bolgár kamionsofőrökön keresztül találkozunk.
Ha már utak: nagyon érdekes volt, hogy a bolgár utak csak alig rosszabbak, mint Magyarországon, annak ellenére, hogy Bulgária az Európai Unió legszegényebb országa. Amikor az útminőség nagyon rossz, akkor nemes egyszerűséggel átmennek abba a sávba, amelyiken jobb az útburkolat. Ha ez a leállósáv, akkor abba, ha a szembejövő sáv, akkor abba. Emiatt az egész közlekedés kicsit kaotikus képet fest, de szemlátomást a bolgárok tudják, mit csinálnak, mert balesetet nem nagyon láttam.
Az pedig végképp nem köztudott, hogy az első bolgár állam régebbi, mint Magyarország. A mi 150 éves török megszállásunk kispályás dolognak tűnik az ő 500 éves török megszállásukhoz képest, hiszen a XIV. századtól a XIX. századig oszmán uralom alatt álltak. Ez alatt az 500 év alatt megőrizték a nyelvüket és a vallásukat, ami nem semmi teljesítmény, és komoly kulturális ütésállóságról tanúskodik.
Ezt követően szovjet megszállás alá kerültek, és itt érkezünk vissza az Európai Unióhoz is. Magyarországon ugyanis nagyon nehezen értelmezhető az orosz és a szovjet romantika. Ezer táján Szent István király nyugati fejlődési pályára állította az országot:
keleti kereszténység helyett nyugati kereszténységre,
Cirill és Metód útmutatása helyett a latin betűs ábécére,
Bizánc helyett pedig Rómára helyezte a magyarság tőkesúlyát.
Az egyik legfontosabb dolog azonban, amit Bulgáriában megértettem, az, hogy ami Magyarországon teljesen abszurdnak tűnik, az egy másik országban lehet teljesen logikus. A régebbiek talán emlékeznek rá, hogy „még a rencerben” Bulgária eposzi jelzője, kiemelt titulusa a „KGST gyümölcsöskertje” volt. Míg az elsősorban agrár adottságokkal rendelkező Magyarországon a vas és acél országát igyekezett berendezni a szovjet rezsim, addig a szintén kiemelkedő agrár adottságokkal rendelkező Bulgáriában – valami fatális tévedés okán – a mezőgazdasági termelést állította be, ami rendkívül jól illeszkedett a bolgárok hagyományaihoz és adottságaihoz.
Mit érezzen tehát az orosz imperializmussal kapcsolatban egy bolgár, amikor hazája a KGST gyümölcsöskertjéből az Európai Unió legszegényebb országává esett vissza?
A Magyarországon érthetetlen szovjet romantika Bulgáriában egyszerűen értelmet nyer. Az oroszokhoz fűződő viszony pedig nem csak a hagymázas pánszláv elképzeléseken keresztül definiálható: abban a térségben egészen egyszerűen volt rá precedens, hogy akár pozitív tapasztalatok is keletkeztek a Szovjetunióval kapcsolatban. Nem ideológiailag, hanem a mezei, álmos mindennapok szintjén.
Vagy nem, és tévedek. De ezt a gondolatot én most itt hagyom, lehet gondolkodni rajta.
A gyümölcsöskert-örökség viszont – legalábbis amennyit én láttam belőle – nem csak a nosztalgiában él tovább. Néhány jelentős megfigyelésről fogok beszámolni ebben a cikkben.
1. Gyümölcs a köbön
Az egyik előadás során egy csomó gyümölcsfélét soroltak föl. Szó esett az indián banánról, más néven pawpawról, a jujubáról, nagy szemű galagonyafajtákról, mirabolánról, Sorbus-félékről és egyéb nem hagyományos, de étkezési gyümölcsfajtákról.
Adta magát a kérdés: hova értékesítik ezeket a különleges gyümölcsöket?
Ahhoz ugyanis, hogy az élelmiszeripar fel tudja venni a termést, elengedhetetlen egy stabil, elérhető mennyiség, ami minden évben rendelkezésre áll. Néhány száz kiló indián banánra a McDonald’s nem fog indián banános McFlurryt fejleszteni, hiszen ez a néhány száz kiló kevés ahhoz, hogy gazdaságosan megérje rá a termékfejlesztés, és bizonytalan ahhoz, hogy megérje rá kikísérletezni a gyártósorok beállításait is. Akkor hova lesz a sokféle, de kis mennyiségben előállított gyümölcs?
A válasz egyszerű, de nagyszerű volt: friss áruként, a helyi boltokban, a lakosság számára értékesítik.
Nagyjából úgy lehet ezt elképzelni, hogy amikor mi, magyarok bemegyünk egy zöldségeshez, és
lengyel almát,
görög epret,
olasz barackot,
spanyol paradicsomot,
marokkói paprikát,
holland hagymát,
esetleg kínai fokhagymát veszünk,
akkor náluk a helyi boltok – jobbára – helyi áruval vannak feltöltve. Értelemszerűen Bulgária sincs elzárva a világpiactól, de idénykor valószínűleg bolgár jujubával, bolgár paradicsommal, paprikával, bolgár almával, szilvával fogunk találkozni a boltban.
Miután ezt elmondták, el is kezdtem figyelni azt, hogy az ételek, amiket kapunk, milyen minőségű zöldségekből készülnek. Főzés után ezt nehéz megállapítani, a nyers zöldségek esetében viszont már könnyebb volt. Márpedig Bulgáriában jelentős mennyiségű nyers zöldséget esznek, sopszka saláta formájában, a tetején sirene sajttal, és a helyi szilvapálinkát, a rakiját kortyolgatják hozzá – nem előtte, nem utána. Nem közben. HOZZÁ.
És hát való igaz: a reggeli svédasztalos paprikán és uborkán is észrevehető volt a különbség. Na de különösen a paradicsomnál volt a napnál világosabban érzékelhető, hogy ez bizony nem a pingponglabda formájú, állagú, rugalmasságú és ízű magyar importparadicsom. Leginkább a házikertekben előforduló, nagy fejű, húsos ökörszív paradicsomhoz tudtam volna hasonlítani. Magyarországon a kistermelői piacon sem gyakori ez a minőség, vendéglátóhelyen, svédasztalos reggelinél pedig országosan fellelhetetlen. Saját nyelvűleg is tapasztaltam tehát, hogy a saját, magas minőségű termékeiket belpiacon is fogyasztják, a rövid ellátási láncokra is nagyban támaszkodnak, és a helyben megtermelt élelmiszert helyben is eszik.
2. Aromaterápiás méhek a házban
A második előadásban egy méhészeti kutatásokban elmélyült úr mutatta be korábbi kutatásait és azok eredményeit. Egyik eredménye kapcsán például elmondta, hogy nagyon ritkán a méhanya is megfertőződhet nozémával, és ilyenkor az őt etető, nyalogató dolgozó méheknek is átadhatja a fertőzést. Ugyan nyomatékosan kiemelte, hogy több száz (vagy inkább ezer) méhanya boncolása során csak egyszer-egyszer találkozott a jelenséggel, a szomorú állapotban lévő magyar méhészeti ágazat számára ez is egy újabb szempont lehet, ami a betelelés előtti kérdőjelek sorát szaporítja.
További eredményeket osztott meg az illóolajok (és jelesül a timol hatóanyag) méhészeti és növényvédelmi célú felhasználásával kapcsolatban. Erről a MATE Növénykórtani Tanszékén is több doktori dolgozat született, sőt, ezek ihletésére társszerzőként részt vettem egy hasonló témájú cikk megszületésében is.
Az illóolajok növényvédelmi célú felhasználása ugyanis egy olyan „rabbit hole”, amibe lemerészkedve bizony piszkos lehet a szép fehér bundánk. Az illóolajokat nem csupán az teszi különlegessé, hogy bizonyítottan hatékonyak, és hogy egyidejűleg számos hatásmechanizmussal rendelkezhetnek, tehát nehezen alakulhat ki rájuk rezisztencia. Nem is csak attól különlegesek, hogy az apoláris illóolaj a szintén apoláris kutikulába (értsd: viaszréteg a levél felületén) képes beleoldódni, így akár egy tartósabb, lokoszisztémás jellegű hatást is képesek lehetünk elérni velük. Még csak nem is az, hogy emulzióba hozva kiváló felületnövelők, tehát a mennyiséggel és a fedéssel is jól tudunk sáfárkodni használatuk közben.
Az igazi nagy gurítás az illóolajokkal kapcsolatban az, hogy ezeknek egy része hazánkban is megtermelhető növények kivonatai. Mit tenne a magyar gyógynövényágazattal, ha az élelmiszer-minősítésű illóolajokat az EU egyszerűen elfogadná, mondjuk egyszerű anyagként? Ehhez minden bizonnyal az agrokémiai lobbinak is lenne egy-két szava, de én csodálom, hogy az európai (és magyar) gyógynövénytermesztők még nem kezdtek szemmel látható lobbitevékenységbe azért, hogy ez változzon.
Néhány illóolaj, például a narancsolaj vagy a timol, ugyan már ma is engedélyezett növényvédő hatóanyag az EU-ban, ezek engedélyezése azonban hatóanyagra és termékre szól, hosszadalmas és drága, így ebből a hazai gyógynövénytermesztő aligha profitál. A magyar piacon például kapható olyan növényvédőszer-minősítésű készítmény, amelynek egyetlen hatóanyaga a narancsolaj – igaz, nagyjából hússzor drágábban adják a narancsolaj világpiaci áránál, és persze narancs (még) nem termeszthető idehaza.
Kakukkfű azonban igen, amely a timol egyik leggazdagabb forrása.
Végezetül szó esett még a méhméreg-termelésről. Bulgáriában egy újfajta rendszerrel kísérleteznek, amelynek lényege, hogy a kaptár tetejére egy átlátszó üveg- vagy plexilapot helyeznek, amely apró elektromos kisülések leadására képes. A méh meglátja a szabad eget, elindul fölfelé, az átlátszó felületben elakad, ott kap egy kis elektromos kisülést, amitől elborul az agya, szúr egyet és mérget ürít. Csakhogy a fullánk apró kitinkampóinak nincs min megakadniuk a kemény, sík felületen, így a méhből a fullánk sem szakad ki, tehát nem pusztul bele a folyamatba.
Az EU-n kívülről (de tipikusan Ukrajnából és Kínából) érkező, gyakran hamis méztől a bolgárok is szenvednek, az árverseny őket is kivérezteti. A méhméreg-előállítás érdekes alternatív lehetőségnek tűnik a méhészek számára, hiszen a fönti módszerrel előállított nagy tisztaságú méhméreg állítólag vidáman versenyképes a silány minőségű orosz és kínai tételekkel szemben. Ha méhészkednék, ennek biztosan utánajárnék!
3. A ‘Besztercei’ utáni élet nyomában
Az előadásokat ültetvénylátogatás követte. Először egy helyi, extenzív, ökológiai szilvaültetvényt látogattunk meg. Az igen szellősre hagyott sor- és tőtávok mellett is az ültetvény sajátos növényvédelmi problémákkal küzdött. Meglepetésemre azonban a legfőbb probléma nem a Plum pox virus, avagy szilvahimlő, avagy sharka volt – pedig a sharka szó maga is bolgár (jelentése: himlő), és a betegséget éppen Bulgáriában írták le először. A néhány ott árválkodó ‘Stanley’ nyilván toleráns erre a betegségre, a kimondhatatlan nevű helyi fajták pedig még inkább azok, hiszen ezeket helyben, sharkaellenállóságra nemesítették.
Gyümölcsfaiskolások, figyelem! Apró szemű, mézédes, sharkatoleráns fajtákért vigyázó szemeiteket Bulgáriára vessétek! A ‘Besztercei’ szilva bukását követően túl sokáig ettünk ízetlen, felfújt ‘Stanley’ és ‘Bluefre’ szilvákat. A klasszikus íz és forma genetikai anyagát Borima mellett találjátok, tessék hazahozni!
Egy másik, idehaza kártevőként eddig ismeretlen növényvédelmi probléma a kökény-tükrösdíszbogár (Capnodis tenebrionis) kártétele. Ez a rovar a csonthéjasok nagy ellensége: főleg aszályos időszakokban a lárvák tömegesen lepik meg a csonthéjasok gyökerét, és akár teljes értékű, felnőtt fákat is képesek lenullázni.
A védekezési stratégia ellenük ökológiai termesztésben elkeserítő hatásfokkal bír: a gazda a fák törzsét fehérre meszelte, hogy a melegedő tavaszi napokon a fehér törzseken fölfelé mászó fekete bogarak jól láthatók legyenek. Ilyenkor kézzel csipegetik őket össze vödrökbe, és távolítják el a területről. A kökény-tükrösdíszbogár pedig az izeltlabuak.hu szerint Magyarországon természetvédelmi oltalom alatt álló faj. Ami tehát Bulgáriában vödörszámra gyűjtött kártevő, az nálunk – legalábbis egyelőre – védett állat.
A piac persze itt sem jobb, mint máshol. Bulgáriában rekordévet zártak a szilvatermesztésben, így pedig nehéz túladni a portékán. A szilva egy részét ezért a gazda kénytelen rakijára (szilvapálinkára) cserélni, ami elsőre viccesen hangozhat, csakhogy szilvapálinkával nem lehet sárga csekket befizetni.
4. Almát eszem, fogam a ropog alatt
Ezt követően egy almaültetvénybe mentünk át. Az előző extenzív ültetvényszerkezettel ellentétben ez egy igazi intenzív ültetvény volt, sűrűre vett tőtávokkal, intenzív koronaformákkal. Tápanyag-utánpótlásra csepegtetőöntözés. Almamoly ellen feromonos légtértelítés. Jég ellen jégháló.
A jéghálóról azonban gyorsan kiderült, hogy kettős hasznosítású. A gazda elsősorban árnyékolóként alkalmazta az ültetvény fölött, hogy megóvja az almákat a napégéstől. Elmondása szerint fehér, citromsárga és piros hálókkal is próbálkozott már. Idén került sor a fekete hálóra, de saját tapasztalatai alapján a piros háló lesz az, amihez vissza fog térni, mivel nála az működött a legjobban.
Az általa használt ‘Florina’ fajta nagy meglepetésemre szolgált. Tudniillik a magyar almafogyasztó ‘Jonatán’-fanatikus. Legyen az az alapfajta, vagy ‘Jonared’, vagy ‘Jonagored’, a ‘Jonatán’ alma olyan a magyar fogyasztónak, mint a vasárnapi ebédnek a rántott hús. Ráadásul értem is, hogy miért: remek sav-cukor aránnyal, roppanós hússal rendelkezik. Engem a mai napig nem lehet lekenyerezni olyan cicomás úri huncutsággal, mint a ‘Cripps Pink’, vagy olyan kétöklömnyi mélyvörös óriásokkal, mint a ‘Red Chief’. Semmi sem tudja azt, amit a ‘Jonatán’ tud, annak ellenére, hogy egy kifejezetten érzékeny, régi fajta, amely korszerű növényvédelmi technológiák alkalmazása mellett is nehezen védhető meg.
Épp ezért okozott kellemes meglepetést a ‘Florina’, amely élményében teljes mértékben hozta számomra a ‘Jonatán’ íz- és textúravilágát, ráadásul ez a fajta varasodásra rezisztens, lisztharmatra toleráns, modern (és ökológiai) növényvédelmi irányelvek szerint jól megvédhető. Könnyű szívvel ejteném ki a kezemből a félig megcsócsált Jonatánomat, ha cserébe ‘Florinát’ kapnék a boltban.
5. Bye, Bye Szása…
Az utolsó este néhány rakija után megkérdeztem az egyik szervezőt, egy helyi bolgár hölgyet, van-e náluk esetleg valamilyen magyarsághoz fűződő hagyomány. Magyarországon ugyanis a bolgárkertészek nagyon híresek arról, hogy milyen jó kezű és innovatív zöldségtermelők voltak, és bizonyos tekintetben a mai napig tisztelet övezi az emléküket. A bolgár hölgy elkerekedett szemekkel nézett rám, és közölte: semmilyen magyarsághoz fűződő hagyomány nincs Bulgáriában. De ha a bolgárkertészek ekkora segítségére voltak a magyar élelmiszer-termelésnek, akkor talán eljött az idő, hogy ebből valamit mi is visszaadjunk. Mindezt persze cinkos mosollyal az arcán.
De hát mit is adhatnánk mi a bolgároknak? Talán egy kis tiszteletet, esetleg egy baráti jobbot. Végül is a IX. század végén egy oldalon álltunk a morvák ellen, igaz, pár évvel később már a bolgárok uszították ránk a besenyőket Etelközben. Ha jobban belegondolunk, a honfoglalást részben nekik köszönhetjük, csak hát nem éppen első szándékból. De ha ezt a kis családi perpatvart sikerült ezer év alatt megemészteni, talán egy átgondoltabb uniós agrárpolitika érdekében is újra tudnánk szövetkezni.
