Természetünk útválasztójának első részében sorra vettük a hazánkat és társadalmunkat veszélyeztető legsúlyosabb körülményeket, melyeket elődeink tevékenysége és saját életmódunk idézett elő. Most tekintsük át helyünket a bioszférában, valamint induljunk el egy önismereti úton, ahol valódi szükségleteinkkel és szövetségeseinkkel ismerkedünk meg, végül talán a megoldást is megleljük.
Az emberi civilizáció nem a semmiben lebeg vagy egy külön halmazát képezi a valóságnak, hanem a természeti környezetbe beágyazódva, annak szerves részét képezve, függő viszonyban áll vele.
Sajnos hazánk mostani képe fordított arányt mutat, így nem csodálkozhatunk azon, hogy éppen most szembesülünk óriási aszállyal, járványokkal, erdőpusztulással, a talajerózió következményeivel.
A környezeti rendszerek 4,6 milliárd éves, valamint a bioszféra 3,5 milliárd éves fejlődési pályájával nagyságrendekkel összetettebb struktúrák, mint amit valaha is alkothat ember, olyan mennyiségű anyag- és energia áramlással, amely szinte felfoghatatlan, mégis elértünk egy pontot mindenre kiterjedő tevékenységünkkel, mely kibillentette a természeti környezetet egyensúlyi állapotából, új korszakot hozva el a Föld életében. A geológusok antropocénnek nevezték el ezt az új időszakot bolygónk teljes felületén kimutatható emberi tevékenység nyomai okán (mezőgazdaság, műanyagszennyezés, az üvegházhatású gázok kibocsátásával több százszorosra gyorsított éghajlatváltozás). Eme korszakhatárt a 6. tömeges fajkihalási hullám is megerősíti. Ez az ember kora, mégis ironikus módon azt tapasztaljuk, hogy az emberiség fejlődését eddig elősegítő kiegyenlített klimatikus viszonyok pont most érnek véget. Az egyeduralkodói szerep igazából magányossá és kiszolgáltatottá tett minket.
Furcsa ez a kettősség, óriási komplex rendszer mégis vannak határai, átbillenési pontjai (fájdalmas) visszacsatoló mechanizmusai. Ha nem is vehetjük fel a bioszféra évmilliárdos fejlődési útjával a versenyt a 8 milliárdos lélekszámunkkal mégis sikerült befolyásolnunk folyamatait.
Persze ez nem jelenti azt, hogy az emberiség képes lenne kiirtani az életet a Földről, csupán a saját és sok másik élőlény létfeltételéhez szükséges sornyi körülményt él fel.
Tegyünk egy megnyugtató gondolatkísérletet: ha ki is pusztulna valamennyi rendszertanilag magasabb rendű élőlény (beleértve magunkat is) tevékenységünk negatív melléktermékeként, teszem azt a következő évezredben, az evolúció folytatódna a fennmaradt fajokkal és néhány millió év elteltével ismét elfoglalnák az üres ökológiai fülkéket más, újonnan kifejlődő fajok képviselői. Minden megy tovább, nincs itt semmi látnivaló.
Akkor miért erőlködnek ennyire a „Zöldek„ (környezet- és természetvédők)? Kivagyiság? Feltűnési viszketegség? A semmirekellőség túlkompenzálása?
Vagy talán elhivatott emberbarátok?
Mindazok után, amit műveltünk a Földdel és annak élőlényeivel azért küzdenek, hogy az embereknek jobb legyen? Hogy visszatérhessünk a paradicsomba? Micsoda képtelenség!
A természet- és környezetvédők tulajdonképpen ugyan azt féltik, mint bárki más, csak társadalmaink fennmaradásához szükséges létfeltételek körének határait máshol húzzák meg, mint az agrárium és a piacgazdaság szereplői. Tulajdonképpen jelentős energiát fektetnek az emberiség önismeretének kialakításában, ami sok veszélytől óvhatná meg fajunkat.
A természet- és környezetvédők a Föld ökoszisztéma szolgáltatásai közül:
nem csak az ellátó funkciójú szolgáltatásokra koncentrálnak (élelmiszer, ivóvíz, faanyag, rostok, gyógynövények),
hanem olyanokra is mint a katasztrófafilmek központi témáját adó (pontosabban azok hiányát bemutató) szabályozó szolgáltatásokra (egészséges környezet, kiszámítható klimatikus viszonyok, megporzás, árvízvédelem, talajstabilizálás),
a láthatatlan, magától értetődő, adottságnak gondolt támogató szolgáltatásokra (talajképződés, tápanyagkörforgás, fotoszintézis)
és a lebecsült luxusnak titulált kulturális szolgáltatásokra (kutatás, oktatás, rekreáció, felüdülés, művészi inspiráció) is.
Szóval a hivatásos környezet- és természetvédők ezt azért tehetik meg mert a társadalom támogatja őket, hogy ne a saját túlélésük pillanatnyi sürgető ügyeivel foglalkozzanak, hanem tekintsenek még messzebbre, a nagy képet összességében (holisztikusan) figyeljék és az emberiség hosszútávú fennmaradásának kérdésével foglalatoskodjanak. Mindeközben a környezet- és természetvédők szembesülnek a legtöbb ember okozta problémával, folyamatos szorongásban élve, hisz látják a természeti környezet rohamos változását, leépülését, megsemmisülését, és mindvégig tudatában annak, mindez milyen következményekkel fog járni az életünkre nézve. Olyan ez mintha egy tömegszerencsétlenséget lassítva kellene végig néznünk, amelynek mi magunk is elszenvedő részesei vagyunk. Tehát a „Zöldek” a hivatásos aggódók, a cselekvő vezeklők, és emellett a rossz hír hozói, a nagy álmok és célok kerékkötői Mammon oltáránál.
Hogy a társadalom szélesebb rétegei miért nem nézik ugyanabból a szögből a valóságot? A fent említett pillanatnyi ön- és státuszfenntartási kényszeren túl, a kutatók azonosítottak még egy jelenséget, amelyet generációs amnéziának (shifting baseline syndrome) neveznek.
Az elmélet szerint azt a környezeti állapotot vesszük normálisnak, amelyet örökül hagytak ránk elődeink.
A megelőző kedvezőbb körülményekről szinte nem is veszünk tudomást, hiába hallunk róla szüleink, és nagyszüleink nosztalgikus történeteiből, olvasunk róla egykori felfedezők és természettudósok útinaplóiból. Talán ilyenkor egy énvédő mechanizmus kapcsol be elménkben, egy mentális blokád, ami megóv minket, a kisemmizettség és a veszteség érzésétől, így nem kell végig mennünk egy élethosszig tartó gyászfolyamaton.
A szűklátókörű önzésünk és eszkalálódó technológiai fejlődésünk kíméletlen hatékonyságot idéz elő, amely tulajdonképpen a természetnek járó részesedés megtagadásával jár. A körfolyamatokban működő anyagáramlásokból az ember kiveszi a hasznát, majd végtelen, feldolgozhatatlan szennyét hagyja hátra a kifosztott, lelakott bioszférára és a következő generációkra. Így nem csodálkozhatunk, hogy mindennek következtében a természet és annak rendszerei felmondják a partneri viszonyt és az emberiségnek kedvező áron biztosított ökoszisztéma szolgáltatásokat.
Egyébként kitől hallanák szívesebben a rossz hírt, az elutasítást terveikkel kapcsolatban?
Egy embertől, aki együttérzéssel, érthető nyelven, megelőző jelleggel elmagyarázza, hogy az adott tervük (újabb építkezés, szántás, lecsapolás, bányászat, egy állatcsoport túltartása, egy megritkult faj önkényes szabályozása…stb.) nem fog jóra vezetni és korlátozásokat, alternatív megoldásokat ajánl,
vagy szeretnék egy túlhasznált erőforrásokkal kombinálódó, természeti jelenség áldozataként utólag megtudni az ítéletet, amit a társadalom egy jelképes összegnek beillő „kártérítéssel” kifizet Önöknek (ha egyáltalán ki tudja vagy akarja).
Ha lemondóan legyintenek, mint aki már régóta túl van a fent leírtakon, akkor éppen ideje volt az Élő Környezetért Felelős Minisztérium újraalakulásának, a hatósági rendszer megerősödésének, valamint a civil szervezetek és mozgalmak térnyerésének.
Meg kell jegyezni, hogy rengetegen szeretnének táj-, természet- és környezetvédelemmel foglalkozni, annak ellenére, hogy sokszor embert próbáló mennyiségű munkát, lemondást és önfeláldozást követelnek ezek a többnyire szerény díjazású állások, amelyekhez sokan előítélettel és lenézéssel viszonyulnak. Mégis eme szakterületeknél, az ember ideje egy részét a természetes környezetében töltheti, amelyhez eredetileg is optimalizálódott az idegrendszere, következésképpen egyfajta pihentető és egyben energizáló hatása van a megszokott modern életmóddal szemben. Hasonló megfontolásból választhatják sokan a hagyományos gazdálkodást vagy annak alternatív formáit (biogazdálkodás, ökológiai gazdálkodás, permakultúra, szintrópikus gazdálkodás), gyakran még biológusok és természetvédők is. Több a közös preferencia az agrárium tagjai és a Zöldek között, mint bármely másik ágazat képviselőivel. Egymás szövetségesei vagyunk, nem ellenségei, csak meg kell határozni közös alapértékeinket és megalkotni a hosszú távú közös víziónkat az életterünkről.
A területalapú támogatásokkal eszkalált földéhség nem csak az éghajlati és járványtani szélsőségeket pufferoló természeti környezetet élte fel, hanem azok számát is, akik osztozhatnak a gazdatársadalom gondjaiban és céljaiban. Gyakori kritika, hogy sok Zöld szakember (köztük jómagam ezzel a cikkel is) csak a pálya széléről bekiabálva próbál okoskodni, miközben egy négyzetméternyi művelt földterülete sincs. Mégis gondoljanak bele a földszerzés lehetősége jelentősen meg van nehezítve az agrárbárók által felhajtott árak, az elhibázott támogatási rendszer, a korlátozott képzési lehetőségek, valamint a jogszabályi környezet és annak kiskapui révén. Statisztikai adatok szerint drasztikusan lecsökkent a kis családi gazdaságok száma.
Igazából egy olyan szituációba sikerült manőverezni magunkat, ahol egyre kevesebb embert érdekel a hazai a mezőgazdasági termelés fennmaradása.
A megfelelő, belső piacot védő szabályozás, a társadalom széles rétegei számára lehetővé tett földszerzés, a közösségi mezőgazdaságot, termelők társulását támogató intézkedések nélkül esélyünk sincs felvenni a versenyt a világ többi részével saját piacainkért és az alacsony kibocsátású klímabarát életmódért a fosszilis- és “megújuló” energiaforrások dömpingjének korában.
Andrásfalvy Bertalant idézve: „Ha nem leszünk önellátók cselédek leszünk”. Ha jobban belegondolunk Andrásfalvy kijelentésébe, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy most mik is vagyunk tulajdonképpen?
De mielőtt elvenné a kedvünket a saját gyarlóságunk és a világ “békés” szabadrablás-kultúrája emlékezzünk vissza az első részben felsorolt minket körülvevő katasztrofális körülményekre, amelyek jó okot adnak érdekeink érvényesítésére és a megszokott szakmai ellentéteink feloldására.
Lányi András szavait idézve: „Az ember egymagában nem lehet szabad, legfeljebb magányos és szerencsétlen. A szabadság ugyanis nem az egyén jellemvonása, hanem a kapcsolatoké. Csak egymást tehetjük szabaddá: én téged, te engem. Aki a szabadságot választja, társakat választ.”
Útravaló tanulság
A környezet- és természetvédelem, valamint az agrárium nem egymás ellenlábasai. Ahhoz, hogy a közeljövőben feloldódhasson a szakterületek közötti látszólagos ellentét, arra van szükség, hogy a két oldal világképe elkezdjen közelíteni egymáshoz a szükségletek elismerésével és közös valóságértelmezéssel. Legyen kollektív víziónk arról hogyan kell kinéznie Magyarország területének valamennyi szükséges ökoszisztéma szolgáltatás biztosításához és stratégiánk az erőforrások fenntartható használatáról, hogy megvalósulhasson hosszútávú létbiztonságunk, amelyhez igazítjuk a népesedéspolitikánkat is. Ebben sokat tudnak segíteni a Kutatóközpontok (ÖK, ÖMKI, Talajtani Intézet…stb.) szakértői.
Kezdjünk el újra megbízni (de nem vakon!) az államigazgatási és hatósági szervekben. Ha elkezdődnek a jogi-, hatósági- és szakágak közötti egyeztetések, mindannyiunk feladata, hogy komolyan vegyük mind a hivatalos, mind a civil érdekképviseleti szervezeteinket és a megfelelő képviselőket küldjünk a tárgyalóasztalhoz.
Proaktívan készüljünk megoldási javaslatokkal és kölcsönösen törekedjünk egymás álláspontjának megértésére, keressük a közös megoldásokat a polikrízis megannyi kihívására.
Osszuk meg egymással aggodalmainkat, törekedjünk több nézőpont megismerésére, vegyünk számba minden lehetőséget, kérjünk és nyújtsunk minden szükséges információt.
Továbbá partnerekként ismerjük el egymást egy komplex probléma megoldására alakuló párbeszédben, amely során gyorsan és határozottan szükséges a helyzetet elemezni, a célokat kitűzni objektív tudományos alapok és a társadalmi igazságosság mentén, majd a megfelelő lépéseket végrehajtani, miközben persze mindvégig ellenőrizzük egymást és a megvalósuló projekteket.
Tudjuk, hogy végesek az erőforrásaink, hát osszuk be bölcsen, használjuk fel arra, hogy visszataláljunk önmagunkhoz, és megtaláljuk helyünket a bioszférában.
Alakítsuk újra kisközösségeinket, annak érdekében, hogy létrejöjjön egy erős lokális és regionális kereskedelem az alap szükségleteink (élelmiszer, ruházat, eszközök, lakhatás) mentén.
Viseljük közösen a terheket. Forduljunk minél többen a közösségi finanszírozású élelmiszertermelés felé, legyünk akár fogyasztók, akár termelők.
Általában a nehezebb út, a helyes út és bölcsebb dolog valakikért harcolni mintsem valakik ellen. Így ne a környezet- és természetvédők ellen, hanem a társadalom támogatásáért harcoljanak az agrárium képviselői, hogy megvalósulhasson az egészséges és elégséges élelmiszertermelés, a stabilitást és kedvező klímát nyújtó élőhelyek restaurációja, amely célt már az Európai Unió is kitűzött és rendeletbe foglalt.
Objektív tudományos vizsgálatok eredményeire alapozva történjen a helyreállítandó ökoszisztémák helyszíneinek-, módszertanának kijelölése és végrehajtása, amelyben igyekezzünk mi is aktívan részt venni. Továbbá fontolják meg a gazdálkodók a közös érdekképviseletet és az összefogást, amely segíti a regeneratív mezőgazdasági gyakorlatokat és a fenntartható tájhasználatot.
Végül hagy búcsúzzak gyermekkorom egyik kedvenc meséjének az 1985-ös Szaffi című rajzfilm ikonikus boszorkány-anyókájának szavaival, amik máig velem maradtak és követendő, példaértékű hozzáállást mutat az emberek és a bioszféra többi élőlénye közötti kapcsolatra:
„Egymást szolgáljuk itt mind. Egymást tápláljuk, egymást védjük, egymást ápoljuk, mint a jó testvérek. Tudd meg Úrficska, csak az az úr, aki maga felett úr és sohasem szorul szolgákra.”
Felhasznált és ajánlott irodalom:
The Anthropocene epoch: scientists decl...nfluenced age | Science | The Guardian
Nazarevich, V. J. (2015). The sixth species extinction event by humans. Earth Common Journal, 5(1), 61-72. DOI: https://doi.org/10.31542/j.ecj.261
Telex: Minél többet tudunk meg a klíma működéséről, annál több okunk lesz az aggodalomra
https://greendex.hu/generacios-amnezia-vajon-mekkora-hatassal-van-a-gondolkodasunkra/
Szomorú évtized: a felére csökkent a magyar családi gazdaságok száma
Startol a természet-helyreállítási rendelet - Ökológiai Kutatóközpont
