🌽 Agrárkalandozások Kelet-Szlovákiában
🌐 Mindenhol jó, de a legjobb máshol!
Az idei évben úgy alakult, hogy a trianoni békediktátum aláírásának 106. évfordulóját Felvidéken töltöttem - agrárszakmai ügyekből kifolyólag. Azt kell mondanom, hogy sok mindenre számítottam - főleg a híres-hírhedt Kelet-Szlovákiában - de arra igazán nem, amit végül tapasztaltam… Tudniillik, gyermekkoromat a szlovák-magyar határ mentén töltöttem - tíz éves voltam, mikor a felújított Mária Valéria hidat átadták, és ettől fogva gyakran meg-megfordultunk Párkányban is. Az akkori szlovák-magyar viszonyokat a legjobban jellemzi az a gyermekkori élményem, mikor édesapámmal a Duna partján sétálva, a szlovák oldalról, magyarellenes molinókkal és átkiabálással köszöntöttek bennünket. Nincs felőle kétségem, hogy ez fordíva is megtörtént olykor.
Ebben a cikkben a Szlovákiában szerzett élményeimet veszem sorra, természetesen agrárkalappal a fejemen.
POZOR!
Agrárszakmailag - szándékom szerint - pontos,
minden egyéb tekintetben szubjektív vélemény!
Mielőtt magadra vennél valamit és megsértődnél, jusson eszedbe,
hogy az olvasó mindig kivétel!!! :)
Néhány, az összkép szempontjából jelentéktelen információt megváltoztattam, hogy a partnerek és a megbízó anonimitását megőrizzem.
Öt nap, öt gazdaság. Ennyi időt töltöttem a Felvidéken, két szlovák kolléga odaadó és kedves gyámsága alatt. Az öt meglátogatott gazdaság a létező legtöbb attribútumában különbözött egymástól. Gépesítettségükben, pénzügyi lehetőségeikben, a tulajdonosi körben, felszereltségükben, előképzettségükben, hozzáállásukban, hozzánkállásukban. Néhány dolog azért összekötötte őket:
Mindegyik végzett állattenyésztést is a növénytermesztési ágazatával párhuzamosan.
Mindegyik egy ex-TSZ volt.
Mindenki nyitott volt a regeneratív átállásra - ezért voltam ott!
1. Piaci viszonyok
Szlovákia sok tekintetben Magyarországgal paralel fejlődésű ország - már ami a XX-XXI. századot illeti. Ugyanaz a kommunista múlt sújt minket, ugyanazok a rossz kelet-európai beidegződések mocorognak a bőrünk alatt, ugyanakkor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, hasonlóan populista kormányzataink vannak és voltak, akik hasonlóan oroszpárti és Ukrajna-ellenes politikát követtek. Szóval az a bizonyos kelet-közép-európai életút mindkettőnket meghatározott, melyet például Milan Kundera papírra vetve, vagy Marek Koterski a filmvászonra álmodva rögzített számunkra - megkönnyítve ezzel a szembenézést önmagunkkal.
Épp ezért majdnem lenyeltem a nyelvemet egy helyi, magyarul is beszélő (azért így fogalmazok, mert nem vagyok benne biztos, hogy önmagát magyarnak is tartó) helyi agronómussal való beszélgetésem során.
Szóvá tettem neki, hogy milyen jó látni azt, hogy az ex-TSZ-eik legfontosabb vagyonelemei és gépparkja nem rendszerváltás előtti, hanem jól felszerelve, a Magyarországon általánosan tapasztaltnál fejlettebb gépesítettséggel rendelkeznek. A válaszától azt hittem, kiugrok az autó ablakán.
„Itt is ugyanúgy lopnak, meg korruptak… Dehát muszáj fejlődni, mert aki nem fejlődik, nem fejleszt, az kiesik a versenyből, elpusztul.” - mondta.
Ezt, vagy valami hasonlót.
Kiesik? Elpusztul? Fejlődni kell? Szinte piacinak hangzik! A pályázati pénzek infúzióján vegetáló magyar agrárium szemszögéből zsigeri izgalom járt át a gondolattól, hogy itt a gazdatársadalomra piaci nyomás helyezkedik és emiatt fejleszteni kénytelen, hogy tartani tudja a versenyt.
Így alakult hát az, hogy meg akartam dicsérni egy gazdaság gépesítettségét, majd ezt visszautasították és valami sokkal menőbbet állítottak helyette: a gazdaságoknak nem a gépesítettsége a jó, hanem a gazdaságok piaci versenyben vannak. A jó gépesítettség pedig ennek csak következménye.
POZOR!
Természetesen nem azt állítom, hogy itt és most, minden állami forrást be kell fagyasztani az agráriumban.
De látni kell, hogy ha a fő bevételi forrás nem a piac, hanem az állam, akkor a tulajdonosi kör arra optimalizál. És amíg az erőforrásait az állami pénzek megszerzésére optimalizálja, addig a piaci verseny elmegy mellette. Meggyőződésem, hogy sok magyar gazdaság siralmas állapota erre vezethető vissza és kemény kormányzati munka lesz az államnak és mentális munka a piaci szereplőknek ebből a csávából kikászálódni.
Értem, hogy ezt senki nem jókedvében csinálja.
De ugye te is érted, hogy ez így nincsen rendjén és te is érted ugye, hogy neked is az lenne a legjobb, ha neked nem az állami pénzekre, hanem a termelésre kellene a gazdaságokat optimalizálni. Ugye?
2. Klíma, talaj és vetésforgó
Egy dolog közös minden gazdálkodóban: Mindenkinek a meggyőződése, hogy nála a legsiralmasabb a klimatikus helyzet. Én abban a kitüntetetten szerencsés helyzetben vagyok, hogy országszerte járok kedves gazdálkodó partnereimhez és pontosan tudom, hogy a Pokol kapuja a Dél-Alföldön nyílt meg, és mindenhol máshol jobbak a viszonyok, mint ott.
A szlovák paraszt sem más, mint a magyar. Ő is meggyőződéssel mondja a vádliközépig érő, harsányzöld, öntözetlen kukoricatábla közepén, hogy ott éppen a világvége zajlik, hiszen alig 600 mm csapadék esett még csak idén - igaz, nem a legszerencsésebb eloszlásban.
Pedig az Apokalipszis a Dél-Alföldön zajlik.
Ha röviden kellene elmondanom, milyen érzés volt a kelet-felvidéki talajokat és növényállományt tallózni, akkor egy időutazáshoz hasonlítanám. A 2020 előtti magyarországi állapotokat láttam. És mint minden időutazó, aki az időben visszafelé utazott, annak súlyával a vállamon néztem a helyi állapotokat, hogy én már a jövőt is ismerem. Őket sem fogja elkerülni a végzetük - a klímaváltozás nem áll meg a szlovák-magyar határon, és ami a nógrádi gazdáknak fáj, az hamarosan a kelet-szlovák gazdáknak is fájni fog.
Ez az időutazás a vetésforgókon is látszott. Magyarországon a személyes tapasztalatom a következő:
a repce kikopóban, mert megvédhetetlen a rendelkezésre álló szerpalettával
a cukorrépa nem a legjobb regeneratívos növény, így azzal valószínűleg az átlagosnál is ritkábban találkozom, de cukorgyárak híján kétlem, hogy olyan hallatlanul nagy biznisz lenne
a cirok, bár az aszály elleni küzdelem lángoló pallosa, nincs aki átvegye, alig termesztik
a kukorica az ország durván felében ma már nem termeszthető öntözés nélkül, az öntözőrendszerek pedig nincsenek kiépíve ebben a volumenben
a szójával nem jön ki a végén a matek, a felvásárlói árak szűken fedezik a ráfordítást
Mi marad? A jó öreg napraforgó-gabona vetésforgó, vagy inkább kétállású vetéskapcsoló, vetéscsikicsuki. Néhol felbukkan némi mák, mustár vagy fénymag.
A szlovák földeken ellenben sok kukoricát, szóját láttam, cirkot mondjuk egyáltalán nem, de minek is termesztenék, amíg megterem a kukorica? Voltak gazdaságok, akik különleges növényeket is termesztettek, színes-szagos dolgokat, 6-8 növénnyel, köztük zöldség- és gyógynövényeket integrálva a szántóföldi vetésforgókba.
A szlovákoknak most még helyzeti előnye van: itt Magyarországon már nagyon nehéz a talajokat klímarezilienssé varázsolni. A talajnak szerves anyagra van szüksége ahhoz, hogy javuljon a talajélet, a talajélet javítja a talajszerkezetet, a jó talajszerkezet képessé teszi a talajt a víz raktározására, a tápanyag átadására és javítja a talaj hőháztartását, ami szükséges a sikeres növénytermesztéshez. Ezt takarónövényezéssel és regeneratív elvekkel lehet tartósan elérni, azonban a talajok ramaty állapota miatt a takarónövényezés is nehéz kenyér - sokszor a csapadékhiány miatt nem kel ki, vagy kikel, de a következő aszály el is öli.
Ez egy róka fogta csuka állapot. Szerves anyag nélkül nincs talajállapot, de talajállapot nélkül nehéz a takarónövényezés, vagyis nehéz a szerves anyag képzése.
Nálunk ez a kérdés sok helyen már nagyon komolyan megnehezíti a termesztést. Ők azonban még pont időben vannak ahhoz, hogy a fejükhöz kapjanak és cselekedjenek. Ők még elő tudnak állítani olyan jelentős mennyiségű biomasszát, ami néhány éves viszonylatban képes lehet azt a szerves anyagot a talajba tolni, ami a klímaváltozás beütésekor megmenti a termelésüket.
Na de mi tanultunk a tőlünk délebbi országoktól? Vajon ők miért tanulnának a mi kárunkból, ha mi sem tanultunk a tőlünk délebbre lévők sorsából?
3. A magyar kérdés
Ki a magyar? Számomra ez elég egyértelmű volt, mikor mentem. Mikor jöttem, már nem annyira.
Magyar, aki magyarul beszél - hangzana az egyszerű válasz.
Azonban ez nem ennyire egyszerű, hiszen nagyon sokan a magyart második nyelvként beszélik. Több olyan agronómussal is találkoztam, aki folyékonyan beszélt szlovákul, de törte a magyart. Egyikük el is mondta: ezen a vidéken kell a kommunikációhoz a magyar nyelv, ezért megtanulta. De nem azért, mert magyar lenne… Aki magyar volt, az általában jelezte is, hogy ő az. Erre pedig adott esetben szükség is volt, mert még egy magyar vezetéknév sem jelentette azt, hogy az illető beszél magyarul!
Az általam látogatott kelet-szlovákiai gazdaságok egyébként teljesen multinemzetiségűek voltak. Magyarok és szlovákok, kisebb részben magyarul beszélő szlovákok és nagyobb részben szlovákul beszélő magyarok tiritarka multikultija. Láthatatlan szövetség és kimondatlan törvény ezen a vidéken, hogy mindenki ért angolul és senki sem szólal meg rajta - akinek nem muszáj.
Néhány (nem csak) agrárspecifikus, személyes, szubjektív megfigyelés, amit mindenki elrak, ahova akar:
Nyomát sem láttam a trianoni békediktátum évfordulójának. Nem volt bulinap a szlovákoknak és nem volt gyásznap a magyaroknak. Ha én nem tudom, hogy milyen nap van aznap, úgy telt volna el, hogy fel sem tűnik. Nem tudom, hogy ez a trauma nagy mértékű feldolgozottságának vagy a csíramentesre purgált pszichés elfojtásnak az eredménye, de így volt.
Velem mindenki baromi kedves volt, érdeklődő, nyitott, minden minimum három nyelven ki volt írva és ebből a háromból legalább másfelet mindenki beszélt is.
Egymás szomszédjai vagyunk és fogalmunk sincsen egymásról. Ez az étkezések során derült ki a legélesebben, amikor kedves szlovák kollégáim azzal a lelkesedéssel kezdték nekem elmagyarázni, hogy mi az a lángos vagy a töltött káposzta, mintha én az álmos magyar hétköznapjaimon minimum nyereg alatt puhított húson és kumiszon élnék. Hovatovább engem is ugyanennyire meglepett, hogy ezek az ételek náluk is léteznek, én is azt hittem, hogy juhtúrós sztrapacska knédlivel náluk a menü 0-24.
Egy helyen azonban a pizzára juhtúrót (Bryndza) raktak. Nem volt rossz. Jó sem. Nem értem.
Tanulság
Idehaza talán néha úgy tűnhet, de a politika nem minden. A nap végén csak emberek vannak, akik vagy hajlandók együttműködni, vagy nem. Én együttműködést láttam és remélem, hogy ez akkor is így van, amikor éppen nem vagyok ott. Nincs okom másképp gondolni, igaz, én a határ innenső oldalán csak egy szeletkét kaptam abból, ami külhoni magyar honfitársainknak a mindennapokat jelenti. Van még dolgunk egymással a társadalmaink szintjén - a Beneš-dekrétumok ügye például nem oldódott meg azzal, hogy mindketten EU-tagok lettünk. De emberi léptékben az egyetlen előttünk álló út az együttműködés, és erre az emberi tényezőt mindkét oldalon adottnak láttam.
A határ mellett szocializálódott magyar gyerekként a magyar kultúrfölény hamiskás prekoncepciója nem ismeretlen a számomra sem és bár én aktívan nem gyakorlom ezt, amit láttam az így is némi alázatra tanított. Törekvő, dolgos embereket láttam, akik egy bonyolult és terhelt társadalmi és kulturális helyzetben találták meg az együttműködés és a boldogulás útját - ráadásul bizonyos tekintetben számunkra is példamutató módon!
A Fekete Technológia podcastban többször kijelentettük, hogy a növényorvos képzés hungarikum. Nos, mint Szlovákiában megtudtam, Brnoban is létezik növényvédős képzés.
