💰 A magyar mezőgazdaság, mint pénztemető
👨🌾 Miért nem baj, ha a jelenlegi formájában összeomlik?
Generációváltás, klímasokk és a kényelem ára: miért fenntarthatatlan a hazai agrárstruktúra, és miért profitálhatna az ország abból, ha a jelenlegi modellt egyszerűen elengednénk? Egy radikális, de elkerülhetetlen elemzés a földeken túli valóságról.
Tisztában vagyok vele, hogy az alábbi sorokkal nem fogok új barátokat szerezni a szakmában. De ha valaha, akkor most, a rendszerváltás óta halogatott generációváltás döccenőinek közepette eljött az ideje a kíméletlen őszinteségnek. Lássuk be: a rendszerváltás utáni zűrzavarból kiemelkedő vállalkozói réteget most felváltó generáció jelentős része kényszervállalkozó. Sokan csak azért csinálják, mert „az apám is ezt csinálta, nekem is ezt kell”. Ezzel a motivációval azonban nem lehet globális piacon versenyezni.
A jóléti burok kipukkadása
A COVID-időszakig a hazai gazdatársadalom egy zárt, mesterséges burokban élt. Úgy tűnt, mintha ránk nem vonatkoznának a kereslet-kínálat alaptörvényei. Az olcsó hitelek, az adómentes juttatások és a folyamatos támogatási injekciók elhitették a szektorral, hogy a piaci racionalitás felett áll.
Az elmúlt öt évben aztán a klímaváltozás ránk rúgta az ajtót, a piac pedig kijózanító pofont adott: hirtelen szembesültünk azzal, hogy a kereskedők már nem küzdenek minden áron a megtermelt árunkért. Az elmúlt két évtized legnagyobb stratégiai hibája az volt, hogy elkényelmesedtünk. Olyan presztízsberuházásokat hajtottunk végre, amelyek soha nem fognak megtérülni – pusztán azért, mert azt hittük, a fejlődés útja a traktorok méretében mérhető.
A valóság ezzel szemben az, hogy túlgenerálozott, alacsony feldolgozottsági szintű, világviszonylatban zsebkendőnyi parcellákon állítunk elő méregdrágán olyan termékeket, amelyeket a világ másik végéről sokkal olcsóbban be lehet szerezni.
Nem kell csodálkozni azon, ha a kereskedő nem a magyar árut választja. Lehet szidni az Európai Unió szabályozását és politikáját, de a tények makacs dolgok: senki, sehol a világon nem kap annyi támogatást, mint az európai – és benne a magyar – gazda. Ha a szektor ennyi ingyen pénzből sem képes nyereséget termelni, akkor ki kell mondani: az ilyen pénztemetőket be kell zárni.
Mi történne, ha megszűnne a magyar mezőgazdaság?
Sokan riogatnak nemzetgazdasági katasztrófával, de tegyük a szívünkre a kezünket: ha teljesen eltűnne a hazai mezőgazdaság, az nagyjából 3%-os GDP-visszaesést jelentene. És mi történne akkor?
A rövid válasz: semmi.
A világnak fel sem tűnne, hogy egy Magyarországnyi területen nem folyik agrártermelés.
Sőt, ha globális szemüvegen át nézzük, a klímacéloknak is sokkal jobban megfelelnénk, ha nem bolygatnánk a termőföldet. Ha ezt az 5 millió hektárt kivonnánk az intenzív művelés alól, azzal érdemben hozzájárulhatnánk a globális felmelegedés csillapításához. Ha az agráriumba öntött csillagászati összegeket inkább az iparba vagy a turizmusba fektetné át az állam, GDP-arányosan nagyságrendekkel több profitot hozna vissza, mint amennyit a mezőgazdaság összeomlása elvinne. Ezt a matekot a háttérben már sokan elkezdték számolgatni.
A túlélés receptje: Magasabb hozzáadott érték
Hogy ne csak a kritikáról szóljon az elemzés, látni kell, hogy van kiút – de az nem a jelenlegi út folytatása. A hiányzó láncszem egyetlen kifejezéssel leírható: magasabb hozzáadott érték.
Ha életben akarunk maradni, a következő strukturális reformokat kell végrehajtani:
Valódi szövetkezetek létrehozása: El kell felejteni a történelmi averziókat. Integráció nélkül nincs mérethatékonyság.
Szövetkezeti tulajdonú feldolgozóipar: Ne alapanyagot exportáljunk fillérekért, hogy aztán feldolgozva, ötszörös áron importáljuk vissza. A profitnak a termelőknél kell maradnia.
Célzott öntözési beruházások: Az öntözővizet bűn a tömegterményekre (kukoricára, napraforgóra) pazarolni. Az intenzív, magas jövedelmezőségű kultúrákat – mint a paprika vagy a paradicsom – és az állattenyésztést kell kiszolgálni.
Alternatív fehérjeüzemek: Innovatív, humán fogyasztásra alkalmas növényi fehérjeüzemeket kell létrehozni, amelyek kiszolgálják a modern piaci trendeket.
Regeneratív gazdálkodás: Életképes vetésforgókkal, a talajélet megóvásával, inputanyag-csökkentett technológiával kell termelni, alkalmazkodva a megváltozott klímához.
A magyar agrárjövő nem a múltba révedésben, hanem a tőkeerős, innovatív és piaci alapú szerkezetváltásban van. Aki erre nem képes, annak ideje átadnia a helyét.
Vége a magyar mezőgazdaságnak?
„Egyértelműen igen, annyi. 2020 óta lefelé. De durva lejtmenetben. Nem látok visszautat.”
Miért látom így?
Röviden: Az egyik oldalon a fojtogató bürokrácia és a kiszámíthatatlan klíma szorít, a másik oldalon pedig maguk a gazdák, akik a generációs megszokások csapdájában vergődnek.
Hosszabban pedig ezért:
A „mindig így szoktuk” hatalma a változó világban
A lejtmenet oka nemcsak a külső rendszerekben, hanem a fejekben is keresendő. A hazai agrárágazat jelentős részében még mindig a „hagyományok diktatúrája” uralkodik. „Nagyapám is így csinálta, apám is így csinálta, én is így fogom.” Ez a mondat a magyar vidék legbiztosabb és egyben legveszélyesebb bástyája.
Sok termelő még mindig úgy tekint a talajra és a vízre, mint egy végtelenített gyárra, amit elég mélyen felszántani, kiszivattyúzni és kész. A megszokás ereje megbénítja az innovációt. Csakhogy ami működött harminc éve a kiszámítható csapadékú, stabil klímájú Kárpát-medencében, az ma már gyakorlatilag az öngyilkossággal egyenlő.
ŐSZINTE TISZTELET AZON KIVÉTELEKNEK, AKIK NEMCSAK MEGHALLGATJÁK AZ ESETLEGES TANÁCSOKAT, HANEM KIPRÓBÁLJÁK, KERESIK A MEGOLDÁSOKAT ÉS ÚTTÖRŐKÉNT BELEFOGNAK OLYAN GAZDÁLKODÁSI MÓDSZEREKBE, AMIKRE A TÖBBI GAZDA CSAK LEGYINT!
De... sajnos ez már régen nem csak ezen múlik, hiába vannak kivételek, hiába vannak fejlődések, az égiek is ellenünk játszanak...
Klímaváltozás és aszály: A természet nem olvassa a Magyar Közlönyt
Miközben a gazda a megszokásaiba kapaszkodik, a klímaváltozás térdre kényszeríti a táblákat. Nem a jövőről beszélünk: az aszály, a sivatagosodás, a hirtelen lezúduló, hasznosíthatatlan villámárvizek és a perzselő hőségnapok a mindennapi valóságunk.
A tragédia ott kezdődik, amikor a brutális időjárási anomáliák találkoznak a merev jogszabályi előírásokkal.
A zöld asztal és a porzó föld konfliktusa: A Feltételességi szabályok vagy az AÖP, AKG pontos naptári határidőkhöz kötik a másodvetést, a tarlófenntartást vagy éppen a kaszálást. De hogyan lehet jogszabályi parancsra betartani mindent, amikor a talaj betonkeménységűvé száradt, és hetek óta egy csepp eső sem esett? Hogyan lehet elvárni a talajtakarást ott, ahol a hőség kiégetett minden csírát? Hiába jelentjük a vis majort, AKG-ban, ha kétszer megtesszük öt év alatt ugyanarra a táblára, elutasítják... Merev szabályokhoz nem lehet alkalmazkodni, méltányosság nélküli rendszert nem lehet szeretni a támogatásokért...
A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás rugalmasságot, azonnali döntéseket és agronómiai szabadságot igényelne. Ehelyett a gazda kap egy merev és bürokratikus menetrendet. Ha a természet közbeszól, a rendszer nem kompenzál, hanem büntet.
A „Nagy Testvér” a szántóföldön: TMR és MobilGAZDA
A lejtmenet legújabb szintje, hogy ezt a lehetetlen helyzetet digitális fegyverekkel ellenőrzik. A Területi Monitoring Rendszer (TMR) révén a Sentinel műholdak folyamatosan pásztázzák a parcellákat. Amit a műhold „lát” (vagy a mesterséges intelligencia tévesen interpretál), az szentírás.
Ha a műhold szerint a tikkasztó aszály miatt kiszáradt gyep nem mutat elég vegetációt, vagy ha a gazda a porvihar miatt kénytelen volt elhalasztani a műveletet, automatikusan érkezik a TMR egyeztető levél. Innen kezdve a termelőnek kell bizonyítania, hogy nem csaló. Jön a MobilGAZDA alkalmazás, és a 60 éves gazdának – mint egy helyszínelő detektívnek – georeferált, iránytűvel ellátott fényképekkel kell igazolnia a tarlót vagy a kaszálást. A technológia, aminek a gazdát kellene segítenie, az ellenőrzés fojtogató eszközévé vált.
Szaktanácsadók, mint adminisztrációs tűzoltók
Mi, akik szaktanácsadóként a Gazdálkodási Naplók és tápanyagtervek felett görnyedünk, látjuk, hogy a szakmánk teljesen átalakult. Már régen nem arról beszélgetünk a gazdával a tábla szélén, hogy milyen növényvédelmi technológiával menthetnénk meg a termést az új típusú kártevőktől.
Ehelyett adminisztrációs tűzoltók lettünk:
Centire pontosan sakkozunk az AÖP és AKG vállalások pontjaival.
Az utolsó pillanatban írjuk újra a tápanyag-gazdálkodási terveket, mert a vetésváltási kényszer, időjárási tényezők, egyéb szabályok miatt a gazda kénytelen volt feladni az eredeti elképzelését. Tápanyagterv? Vicces tervnek nevezni valamit, ami papíron kell, hogy megfeleljen a szabálynak, de a kutya nem használja... Attól még munka van vele, rengeteg. De ez is része a fölösleges papírgyártásnak.
Figyeljük a kaszálások előzetes bejelentési határidőit, miközben a gazda telefonon kétségbeesve hív, mert lemerült a telefonja tanyasi fotózás közben, vagy nem működik az Ügyfélkapu.
Miért nincs visszaút?
A kommentem legfájóbb mondata az volt, hogy „Nem látok visszautat.” Egyrészt azért, mert az EU-s és hazai bürokrácia egy olyan önjáró gépezet, ami a „zöldítés” és a „digitalizáció” hangzatos jelszavai mögé bújva egyre bonyolultabbá válik. Szakmát véletlenül sem tesznek az érdekek mögé, ellenben a mezőgazdaság is mintha csak a kereskedelemről szólna... legalábbis a döntéshozók szerint... Másrészt azért, mert a gazdatársadalom egy jelentős része a kettős szorításban (időjárási katasztrófák és adminisztrációs terror) egyszerűen feladja. Az idősödő termelők nem akarnak és nem is tudnak egyszerre klímakutatók, szoftvermérnökök és jogászok lenni.
A mezőgazdaság elveszíti a legfontosabb alapköveit: a termelés szabadságát és a föld szeretetét. A bevetett föld sorsáról ma már nem a gazda dönt a határban a józan paraszti esze és az időjárás szerint, hanem egy algoritmus egy fővárosi szerverszobában. És amíg ez így marad, a lejtmenet megállíthatatlan.