Néha nem is olyan egyszerű elkülöníteni az ezoterikus agrártudományokat a valódi, tudományos eredményeken - de legalább alapos megfigyelésen - alapuló módszerektől. Az egyik ilyen sokat tárgyalt, ám kissé esetleges kérdés a növénytársítások - és főleg a társulásokat magyarázó narráció minősége.
Ha a Peter Wohlleben-féle vonalon indulunk el, akkor a növények komplex szociokulturális hálózatban élnek, ahol az idősebbek vigyáznak a kisebbekre, a termelők életben tartják a fogyasztókat, mindenki szeret mindenkit „és nem esznek semmi mást, csak szivárványt, meg lepkekakit”.
Ha valaki ebben a témában olvasna, szerintem Zelei Anna könyvei sokkal mértéktartóbbak e tekintetben, azt jó szívvel ajánlom!
Bár a Wohlleben-féle vonal bornírt antropomorfizációja tőlem távol áll, a lecsupaszított biológiai folyamatok attól még működnek: a növények tudnak segíteni egymáson, akár saját önös érdekükből kifolyólag, akár azért, mert mi erre kényszerítjük őket.
Ebben a cikkben utóbbira nézünk meg két példát.
A fekete-erdei széplelkű barbárok
Két évvel ezelőtt, mikor Németországban voltam a BASF jóvoltából, számos szőlőültetvény mellett vittek el minket, miközben egyik programtól a másikig ingáztunk.
Ez talán nem köztudomású, de Németország egyes régióiban komoly szőlőtermesztés és borágazat húzódik meg a söripar gigászának árnyékában.
