Aphidológiai gyorstalpaló – a mezőgazdaságban károsító levéltetvekről
1. rész: A levéltetvek felismerése és biológiai sajátosságaik
A levéltetvek a mezőgazdasági károsító rovarok egyik legnagyobb csoportját képezik (a bogarak, lepkék és egyéb szipókások mellett), hazánkban napjainkban gyakorlatilag nincs olyan kultúra, mely kisebb vagy nagyobb mértékben ne lenne érintett bizonyos levéltetűfajok kártételétől a vegetáció valamelyik szakaszában.
A levéltetveket még növényorvos körökben is körüllengi egyfajta misztikum: speciális adaptációs technikáik, bonyolult életciklusuk és kiterjedt ökológiai kapcsolatrendszerük növényvédelmi jelentőségükön felül biológiai szemszögből is érdekes rovarcsoporttá teszi őket.
A hazai levéltetveket bemutató új cikksorozatom első részében ismertetem azokat a főbb biológiai ismereteket, melyek a levéltetvek alapszintű tanulmányozásához, valamint az ellenük történő hatékony védekezés megvalósításához szükségesek.
Széles rokonság – csupa-csupa kártevő
A Fauna Europaea aktuális rendszertani besorolása szerint a magyar szakirodalomban levéltetveknek nevezett csoport tagjai a szipókások rendjén belül (Hemiptera) a növényi tetvek alrendjébe (Sternorrhyncha) és a valódi levéltetvek családjának (Aphididae) Aphidinae alcsaládjába tartoznak.
A magyar és az angol nyelvű szakirodalom tanulmányozásakor itt mindjárt zavar is kerül a gépezetbe: míg a nemzetközi irodalom az Aphididae minden faját ’aphid’-nak, vagyis levéltetűnek tekinti, addig a magyar szakirodalom a korábban külön családba sorolt Pemphigini tribuszt és Eriosomatinae alcsaládot a mai napig külön csoportként kezeli (ezek a gubacstetvek és a vértetvek), míg levéltetűnek csak az Aphidinae-ket nevezi.
Mivel a mezőgazdasági gyakorlat is megkülönbözteti a három rokon csoportot, így a továbbiakban levéltetveknek csak az Aphidinae alcsalád tagjait nevezem. A levéltetvek kicsit távolabbi rokonságát adják a pajzstetvek, molytetvek és a kabócák is – a szipókások közé tehát csupa komoly gazdasági jelentőségű csoport tartozik.
A szipókás rovarok, köztük a levéltetvek egyetlen közös biológiai sajátossága jellegzetes szúró-szívó szájszervük, a szipóka (rostrum), ami egyben determinálja életmódjukat is: valamennyi levéltetű kizárólag növényi nedvekkel képes táplálkozni, nem véletlen, hogy oly sok kártevő tartozik ebbe a csoportba. A szipóka belsejében egy kemény, a rovar rágóiból és állkapcsaiból módosult szúróserte-köteg helyezkedik el, melyet a levéltetű a növény rostacsöveibe szúr, innen veszi fel táplálékát. Mivel a növényi nedv transzportja az állat testébe passzív, vagyis nem a levéltetű szívogat, hanem a kapilláris nyomás és a növény turgora nyomja be a folyadékot az állat testébe, így érthető, hogy a legtöbb faj miért ragaszkodik az intenzíven növekvő növényi szervekhez.
A levéltetveket a többi szipókástól két bélyeg megléte különbözteti meg: az egyik a farkocska (cauda), ami az anális lemez végén elhelyezkedő, fajonként eltérő alakú nyúlvány, melynek szerepe a levéltetvek által kiválasztott mézharmatcsepp elpöckölése a kolónia közeléből, vagy éppen megtartása egy hangyapartner részére, valamint a potroh végén elhelyezkedő páros potrohcsövek (siphunculus), melyek az alarm feromon (E-béta farnezén) kibocsátásán túl fontos szerepet játszanak a ragadozók támadása elleni védelemben is (bővebben lsd. a 2. részben).
Bonyolult fejlődésmenet: mindent a szaporodás érdekében
 | A guest post by
|